Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király, s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a leányaitól:
– Na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
– Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
– Nekem pedig ezüstruhát.
– Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.
– Nekem, édesapám – mondá a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.
– Hm – csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.
Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. “No – gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.”
Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám!), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Mérgelődött a király, de nagyon. De hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgták a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak hírére, hogy elakadt a király hintaja.


De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb leányodat, s egyszeriben kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
– Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb leányomat.
A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazarepítették a királyt.
Ahogy hazaért, elészedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebb leánynak azt mondta nagy búsan:
– Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem mondhatá ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
“Megállj – gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt!”
Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznónak. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.
Hát még a kicsi királykisasszony. Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:
– Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.


No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
– Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!
Megkínálta kukoricával.
– Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
– Röf-röf-röf – mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát -, majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdött, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyhoz, s kérdezték nagy alázatosan:
– Mit parancsolsz, felséges kisasszony?
Egyszeriben hoztak neki szebbnél-szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elejébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.
S mondá neki a dali szép ifjú:
– Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
– Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a leány.
Mondá az ifiú:
– Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Jere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
– Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
– Ez a szóló szőlő – mondá az ifiú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
– Látod, itt van a mosolygó alma – mondá az ifiú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
– Mi cseng olyan szépen?
– Nézd – mond az ifiú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
Hej, édes Istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
– Látod – mondá az ifiú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, léssz-e feleségem?
Nem kérdeté másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifiúnak, s mondta:
– Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.


Az ifiú azután elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem kíván.
Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Benedek Elek meséje

Vissza a mesékhez

A mesékhez kapcsolódó alábbi rajzok közül a PDF formátumban is megjelenített feladatlap letölthető, nyomtatható. Jó szórakozást kívánunk!

Ha pártoló tagjává válsz egyesületünknek, még számos feladatlap között válogathatsz a Gyerekeknek menüpontban.

Hogyan lehetek pártoló tag?